Montenegró is azok közé a helyek közé tartozik, ami már egy ideje szerepelt a bakancslistámon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve pedig idén ősszel nekivágtam egy rövid látogatásnak. A fő célom a vasúthálózat beutazása volt. Miután erre 2 nap is elegendő volt, egy barátom tanácsára Kotor felkeresésével egészítettem ki az utamat.

Különböző okokból nem akartam Szerbiát érinteni, így repülővel közelítettem meg az országot. Ebben az évszakban egyébként is csak éjszakai vonat jár Szerbiából, így a sötétben a tájat úgysem láthattam volna belőle. Podgorica repülőterére reggel fél 10 körül érkeztem. Innen a városba taxival vagy az 1,3 km-re található vasúti megállóból, vonattal lehetett bejutni.

A reptéri vasúti megálló esőbeállója, ahol papír alapú menetrend sincs

A kedvező menetrend miatt nem is volt kérdés, hogy a vonatot választom. Bár járda nincs a megállóig, kitaposott ösvénynek köszönhetően mégsem kellett az autók mellett az úton gyalogolni. A megállóba mindössze hatan vártuk a vonatot, 3 indiai és rajtam kívül másik 2 magyar turista, akikkel szóba is elegyedtem. Egyikük hívta fel rá a figyelmem, hogy a megálló esőbeállójában egy rövid magyar idézet szerepel A tanúból. Úgy megtetszett, hogy le is fényképeztem.

A megállót más magyar turisták is használták

Vonatunk 20 perces késéssel érkezett a megállóba, ami átlagosnak mondható. Egy rigai gyártású 412 sorozatú motorvonatból volt kiállítva, aminek én megörültem, mivel korábban még nem utaztam ilyen vonattal. Podgoricába érkezve fotóztam párat az állomáson, majd elindultam a városba, hogy élelmiszerboltot keressek. Miután sikerrel jártam visszatértem a vasútállomásra.

Rigai 412 sorozatú motorvonat Podgorica vasútállomáson

Ezen a napon az első igazi vonatozásom az ország második legnagyobb városába, Nikšićbe vezetett. A vasútvonal történetének utánaolvasva kiderült, hogy eredetileg keskeny nyomtávúnak épült, csak 1965-ben építették át normál nyomtávúra. Személyszállításra 2012-ben nyitották meg újra 20 év szünet után, és ekkor sor került a vonal felújítására és villamosítására is. Ennek köszönhetően balkáni viszonylatban jónak számít a pálya állapota. A vonalon napi 5 vonatpár közlekedik, egy szerelvényből kiállítva. Ez tapasztalataim szerint a Montenegrói Vasút korszerű CAF motorvonata volt. Az új szerelvény és viszonylag jó pálya ellenére bő 15 perces késéssel érkeztünk meg Nikšićbe. Igaz, ebben annak is volt némi szerepe, hogy már Podgoricából sem indultunk pontosan.

CAF motorvonat Nikšić vasútállomáson

Bár a vasútvonal nem olyan látványos, mint a Belgrád-Bar vonal, csúnyának nem mondható, 12 alagút és 9 híd található rajta. Érdekes módon visszaútban gyakorlatilag pontosak voltunk, tartottuk a menetidőt. Podgoricába visszaérve betértem a vasútállomás melletti étterembe, majd késő délután folytattam a vonatozást, ezúttal északra, Bijelo Polje felé.

Vonatom Barból jó 30 perces késéssel érkezett meg Podgoricába, és +20-szal indult el onnan. A főváros vasútállomásán rengetegen várták a vonatot, nem is mindenkinek jutott ülőhely. A vonat szerelvényét egy ASEA licensz alapján Craiovában gyártott 6 tengelyes villanymozdony húzta, és 3 fülkés személykocsi volt besorozva. Még világosban értünk a Belgrád-Bar vasútvonal egyik legizgalmasabb pontjához, a 200 méter magas Mala Rijeka viadukthoz, ami egész Európa legmagasabb vasúti viaduktja.

A Mala Rijeka viadukt 198 méterrel van a folyó szintje fölött

Szerencsére lehúzhatóak voltak az ablakok, így sikerült is pár fotót készítenem róla. Nem sokkal később azonban jött a sötétség és a szürkület, így az út többi részéből nem sokat láttam. Útközben lassan haladtunk, néhol sokat tartózkodtunk, így késésünk elérte a 60 percet is. Bijelo Poljének két vasúti megállója van, egy rövidke megálló Lješnica néven, a városban, két alagút között, és egy nagyállomás a település szélén. Én a városi megállóban szálltam le, ahol be sem fért a teljes szerelvény a peron mellé. A vasutat elhagyva szállodám felé vettem az irányt, ahol egy éjszakát töltöttem.

Másnap reggeli után folytattam a vonatozásom Bijelo Poljéből. Az egyetlen olyan vonattal utaztam, ami a teljes montenegrói távot nappali fény mellett tette meg októberben. A vasútvonal meglehetősen hosszú szakasza ugyanakkor alagútban fut, montenegrói metrónak is nevezik. Döbbenetes adat, hogy Montenegró vasútjainak több, mint ötöde alagútban van.

Alagúthoz közelítve, a távolban egy további alagút is feltűnik

Miután Podgorica és Bijelo Polje között csak napi 3 személyvonatpár közlekedik (nem számolva az éjszakai Belgrád-Bar gyorsvonatot), a vonat kihasználtsága ismét magas volt. A tegnapról már megismert mozdony és 3 személykocsi volt az összeállítás. A lehúzható ablakoknak és nappali fénynek köszönhetően tudtam fotózni is, habár pár viaduktról lemaradtam. A vasút tengerszint feletti magassága nem igazán volt pontosan érzékelhető, pedig legmagasabb pontján, Kolašinnál a Kékesnél is magasabbra kapaszkodott a vonatunk.

Egy kisebb viadukt

Podgoricában szinte teljes utascsere volt megfigyelhető, alig maradtak a vonaton olyanok, akik továbbutaztak a tenger felé. Én ezen kevesek közé tartoztam. A Belgrád-Bar vasútvonal egyik elsőként megépült szakasza a Podgorica és Bar közötti pálya. Itt található a vonal leghosszabb alagútja, a Sozina-alagút, mely 6170 méter hosszú. Ezen a szakaszon keresztezi a vasút és a vele párhuzamos közút a Balkán legnagyobb tavát, a Skadar, vagy Shkodrai tavat. A hosszú alagútban csigatempóra váltottunk, így hiába indultunk el Podgoricából minimális késéssel, Barba már jó félórával a menetrend szerinti időpont után érkeztünk. Bar vasútállomásán egy kisvasúti gőzös és személykocsi emlékeztetett rá, hogy az első vasútvonal keskeny nyomtávval épült ki.

Bar, kisvasúti emlék

A vonatról leszállva majdnem két napra búcsút vettem a vasúttól. Először megebédeltem, majd sikerült menetrend szerinti mikrobusszal Stari Bar erődjébe eljutnom. Noha ez nem tartozik az ország kiemelt látnivalói közé, aki szereti a régi erődöket, annak érdemes ide is ellátogatnia. Nekem egy barátom adta a tippet. Szintén mikrobusszal mentem vissza Barba, ahol egy magánszálláson töltöttem az éjszakát. Innen másnap autóbusszal mentem tovább Kotorba, ami talán egész Montenegró talán legkiemelkedőbb látnivalójának számít. Sajnos vasút nem épült ki, így közúton tudtam csak megközelíteni. Az óvárost, ami a Világörökség részét képezi, a délelőtt folyamán tekintettem meg.

Kotor, bástya az óvárosban

Ebéd után leraktam csekély mennyiségű poggyászom a szállásomon, hogy délután a nap fénypontja következzen, amikor felmásztam a San Giovanni erődbe. Az útleírásokra hallgatva a szerpentines utat választottam, mely nem csak lankásabb volt, hanem ingyenes is, szemben a lépcsős út 8 eurós belépőjével. Fentről gyönyörű kilátás nyílt a városra és a kotori öbölre. Bár az országra jellemző szeméthegyekkel nem találkoztam, rosszul karbantartottnak, egy-két része balesetveszélyesnek tűnt az erődnek. A viszonylag korai, esti 6 órás sötétedés miatt más már nem fért bele a napba.

Kotor, az óváros és az öböl a San Giovanni erődből

Utolsó montenegrói napomra már csak a hazaút maradt. Először busszal visszamentem Podgoricába, az út során érintve az ország korábbi fővárosát, Cetinjét. Podgoricában megebédeltem, majd vonattal mentem ki a repülőtérre. Ezúttal is rigai motorvonat volt a szerelvény, és most is kevés utas használta a megállót, rajtam kívül még egy reptéri utas és egy helyi lakos. Hamarosan búcsút vettem az országtól és a Balkántól. Hazatérve pedig már azt tervezgetem, hogy melyik balkáni országba kellene elmennem legközelebb vonatozni. Talán Görögország lesz a nyerő, ott még nem jártam. Szokásos módon most is elérhetővé teszem az úton készített valamennyi fényképem: https://photos.app.goo.gl/mHQZ4q776wSS7psk8