Bakancslistámon sok új hely, ország szerepel, ahová szeretnék eljutni. Ezek egyike volt Portugália. Januárban még azt írtam barátomnak, hogy 1-2 éven belül szeretnék ellátogatni oda. Aztán ahogy telt az év, és látszódott a járvány 3. hullámának vége, egyre inkább konkretizálódott bennem, hogy az idén szeretném ezt az utat megejteni. Az is célom volt, hogy a FIP szabadjegyem a járvány csitulásával végre kiváltsam, és kihasználjam, ezért elhatároztam, hogy vonattal fogok menni. Hogy ne kelljen túl hosszú szabadságot egyben kivennem, eldöntöttem, hogy egyik irányban repülni fogok.

Szabadságom egyeztetése után az először portugál barátaimmal vettem fel a kapcsolatot, hogy mikor vannak otthon, majd visszaútra vettem meg a repülőjegyet. Így a vonattal megteendő odautat rugalmasan tudtam megtervezni, nem kellett vele kapkodnom.

A vonatút megtervezése során több szempontot kellett összehangolni. Először is, az utazási idő ne legyen aránytalanul hosszú, és ha már szabadjegyem van, ne költsek jelentősebb összeget útiköltségre, kerüljem el a komolyabb felárral igénybe vehető vonatokat. Sajnos bármennyire próbáltam, nem sikerült a konkrét FIP melletti felár összegeknek utánanéznem, aminek az lett a következménye, hogy óvakodtam a feláras vonatoktól, csak oda terveztem be ilyet, ahol nem volt más ésszerű lehetőség. Az útitervet jelentősen korlátozta, hogy Portugália és Spanyolország között alig találtam vasúti járatokat a menetrendben, és a francia-spanyol átmenetben is csak Barcelona felől, a Baszkföldön át nem. A TGV-k kerüléséből következett, hogy Franciaországba az ország belseje felé volt érdemes megérkeznem, ami a gyakorlatban genfi határátlépést jelentett. Spanyolországban IC, Talgo és AVE használata nélkül csak egy lehetőség lett volna utazni, de a 9 órás Barcelona-Madrid személyvonat 1 nap időveszteséggel még számomra is túl hosszúnak tűnt, mellesleg az egy IC vonatra fizetendő felár kevesebb is volt, mint amennyi egy éjszakára a szállás díja lett volna. Gondolkoztam rajta, hogy az indulásnak tervezett Budapest-Zürich éjszakai vonat után a következő éjszakát vonatom töltöm, de aztán végül a jobb pihenési és tisztálkodási lehetőség miatt elvetettem ezt az ötletet.

A fenti szempontok alapján állt össze az útitervem, Budapest–Zürich–Genf–Aix-le-Bains–Valence–Avignon–Montpeiller–Perpignan–Portbou–Barcelona–Tortosa–Valencia–Madrid–Mérida–Badajoz–Entroncamento–Lisszabon útirányra, ami 16 vonatot jelentett. Az útiterv összeállítása után következhetett a megfelelő szállások megtalálása, illetve a szabadjegyek megigénylése, amihez tudnom kellett, hogy mely vasutakra van rá szükségem. Montpeiller környékén Séte tengerparti városkában találtam a legkedvezőbb árú szállást. Spanyolországban pedig Valencia mellett döntöttem, a kevésbé ismert Castello de la Plana helyett.

A vonatút útvonala Genftől Lisszabonig (nagyítás ajánlott)

Szerencsére időben elkészült a szabadjegyem, így már nem volt más hátra, mint az utazás. A Wiener Walzer EuroNight vonattal augusztus 28-án este indultam a Budapest-Keletiből. Rögtön 12 perc késéssel. Kissé aggódtam tőle, hogy Svájcban vajon ez mit fog okozni, mert az ütemes vonatokat ott nem szokták félrerakni előle. Zürichben 44 percem volt az első átszállásra, úgyhogy még nem tűnt olyan vészesnek a helyzet. De aggodalmam teljesen felesleges volt, mivel a késést szinte teljes egészében sikerült behoznia a vonatnak, Zürichbe mindössze +1-gyel érkezett. Dacára, hogy ülőkocsiban utaztam, meglepően jól sikerült aludnom az éjszaka. Zürichből IC vonattal folytattam az utam Genfbe, ami Bern helyett Biel érintésével közlekedett. Ezen a vonaton találkoztam egy hihetetlenül sok csomaggal utazó magyar családdal. Mind megtudtam, tanévkezdésre mentek vissza, több hetes magyarországi tartózkodást követően. Az IC vonat nem a Svájcban gyakori emeletes ingavonatból, hanem egy egyszintes, modern motorvonatból volt kiállítva. Utasok szép számmal voltak rajta.

Genfben csak 11 percem volt az átszállásra, de ennek a svájci vasút pontosságára alapozva elegendőnek kellett lennie. Az is volt, noha át kellett menni a peron megközelítéséhez egy korábban határellenőrzésre használt folyosón.  Innen az SNCF motorvonatával folytattam az utam. Vonatommal Aix-les-Bains állomásig utaztam. Látványos volt a közvetlenül a Bourgeti tó partján vezetett vonalrész, noha számomra nem volt új, mert 2019-ben már jártam erre. A következő vonatommal Valence városáig utaztam. Itt volt egy kicsit több időm az átszállásra. Az állomási wifire csatlakozva rövid időre ismét az online világban találtam magam, ami útközben nem volt gyakori, tekintve, hogy a telefonomon külföldön csak wifit tudtam használni, ami a vonatokon nem nagyon volt. Valenceből már jól ismert típusú motorvonattal mentem tovább egy újabb TER vonattal Avignonig. Városnézés helyett az éjjeli pihenést részesítettem előnyben, így a következő vonattal máris utaztam tovább Séte városába, ahol szállást foglaltam magamnak. Séte városa egy picit hasonlít Velencére, több csatorna is található benne. Az egyik hídján több más uniós zászló mellett magyar zászlót is láttam lengeni. Az állomásról egyenesen a szállásomra mentem. Miután pedig a csomagom leraktam, elmentem egy rövid városi sétára. Vacsoraidő volt, az éttermek zsúfolásig voltak vendégekkel, mintha a COVID soha nem is létezett volna.

TER vonat Séte vasútállomáson

Eredeti útitervemben Barcelonában kiszálltam volna mintegy 2,5 órára várost nézni. Aztán beláttam, hogy ez nem sok mindenre elég, így inkább későbbi vonattal indultam Séteből, cserébe többet pihentem. A perpignani 7 perces csatlakozás miatt sem izgultam, mert a részletes menetrendben láttam, hogy Narnbonne állomáson 10 perces tartózkodása volt a vonatomnak. Perpignanból Portbouig még SNCF vonattal és normál nyomtávon utaztam. A vasútvonal néhol egész közel vezetett a Földközi-tengerhez. Portbouban bőséges csatlakozási időm volt a barcelonai vonatom indulásáig. Az út elején néhol tengeröblök mellett vezetett a vasútvonal, de aztán eltávolodott a tengertől. Személyvonattal való utazás hátránya, hogy a vonat rengeteg helyen megáll, ami számomra fárasztó tud lenni, kevesebb megállással ugyanannyi vonatban töltött idő kellemesebb számomra. De hát hiába, ha valaki kerüli a feláras vonatokat, az ezzel jár együtt.

Barcelonába megérkezve sajátos problémával szembesültem. Az állomás peronjait automata kapukon keresztül lehetett elhagyni. Az én FIP szabadjegyem értelemszerűen pedig nem tudtam lecsippantani. Szerencsére azonban volt olyan kapu is, ahol személyzet tartózkodott, így sikerült elhagynom a peront, és eljutnom a jegypénztárig. A turistacentrumnak számító Barcelonában terveztem ugyanis megváltani a FIP szabadjegyem mellé másnapra szükséges pót-és helyjegyeket, bízva abban, hogy ilyen nagy állomáson angolul beszélő és jól felkészült pénztárosokkal találkozom. Rutinos külföldi utazóként papírra is kiírtam, hogy mire lenne szükségem, hogy gyorsabban, félreértések nélkül történhessen a kiegészítő jegyek megváltása. Így sem ment azonban gyorsan. Pénztárosom beszélt angolul, viszont a pót-és helyjegyeket csak kollégái kisebb segítségével sikerült számomra kiállítania. A lényeg az, hogy mintegy 20 perces művelet után a kezemben voltak a helyjegyek, amikkel már eljuthattam terveim szerint a portugál határig. Az állomás peronjaihoz ismét olyan kaput kellett igénybe vennem, ahol ott tartózkodó személyzetnek bemutatva a jegyem beengedtek. Barcelonából Tortosa állomásig, a végállomásáig utaztam a következő vonatommal, amin a Media Distancia márkanév szerepelt. Tortosában 1 óra szabadidőm volt, amit élelmiszer beszerzésére akartam fordítani. Eleinte sikertelenül bolyongtam a városban, de aztán végül találtam egy SPAR szupermarketet. Tortosa fejállomás, ugyanarra hagyta el a vonatom, amerről érkeztem. A tengerhez közelebb található elágazó állomáson irányt váltva indult neki a vonatom a Valenciáig tartó távnak. Valenciában az állomást ismét csak automata kapukon lehetett alapvetően elhagyni. Szerencsére itt is volt egy olyan kapu, ahol személyzet tartózkodott. Vonatom jegyvizsgálója szintén erre haladt, és még szólt is a kapusnak, hogy engedjem ki engem, rendben van a jegyem. Este 10-re érkeztem a városba, de mediterrán településről lévén szó az utcán javában zajlott az élet. Minimális eltévedéssel a szállásomat is gyorsan megtaláltam.

Tortosa fejállomás, a vonat nem közlekedik tovább

Másnap hosszú, fárasztó utazás várt rám: egy nap alatt akartam Valenciából Lisszabonig eljutni. A spanyol tengerparti városból így korán kellett indulnom, még az ottani napfelkelte előtt. Madridig IC vonattal utaztam, amire 10 eurós felárat kellett kifizetnem. A rövid éjszaka hatására az út során el is szunyókáltam, a táj egy részéből nem sokat láttam. Madridban a főpályaudvarra érkezett a vonatom. Volt időm bőven, így más, többnyire AVE vonatokról is készítettem fotókat. A pályaudvar egy másik részére kellett átsétálnom. Szerencsére itt a hosszú átjáróban nem voltak kapuk, el tudtam hagyni az állomást. Bezzeg a szomszéd állomáson a peronhoz való lejutás már nem volt ilyen egyszerű. Csak automata kapukat láttam, amik nem tudták leolvasni az egyébként is részben kézzel kitöltött (dátum) FIP szabadjegyem. Kénytelen voltam az információs személyzetet megkérdezni, hogy hogyan jutok be az állomásra. Ők útba is igazítottak, és kiderült, hogy volt hozzá személyzettel ellátott kapu, azonban ez első és második ránézésre sem tűnt bejáratnak.

AVE és TGV Madrid-Atocha pályaudvaron

A peronra leérkezve egy modern, háromrészes dízelmotorvonat fogadott. Végállomása Sevilla volt, de én csak Mérida állomásig terveztem utazni vele. Madrid elővárosait elhagyva kietlen tájakon haladt a vonatom, sőt, inkább száguldott. Korábban még sosem utaztam 160 km/h-val dízel vasúti járművel. Egy a semmi közepén lévő állomáson hosszasan várakoztunk a szembejövő vonatra. Adatkapcsolatom nem volt, ahogy részletes papíralapú menetrendem sem, így nem tudtam, hogy mennyi késést szenvedtünk el, ami a következő 12 perces átszállás miatt fontos szempont volt. Monfragüe vasútállomást elhagyva a táj kezdett egy kicsit izgalmasabbá válni, kisebb hegyek, folyóvölgyek jelentek meg a vonatablakban. Egyre többet volt látható egy épülő nagysebességű vasútvonal is. Méridába végül pontosan 12 perces késéssel futott be a vonatom. Rohantam a többi bent álló vonathoz azt találgatva, hogy vajon melyik lehet az enyém. A vasutasokat megkérdezve azonban kiderült, hogy még csak akkor járt be a vonatom az állomásra. Badajoz felé egy rövid, 40 perces vonatút várt volna rám. Az út elején itt is 160 km/h-val száguldottunk. Aztán a tempó jelentősen lelassult, és egyre jobban izgulni kezdtem, hogy elérem-e a határállomásom a Portugáliába közlekedő következő vonatomat. Ha lekésem, a következő mindössze 24 óra múlva jött volna... Valóban gyűjtöttük a késést, és okkal izgultam, néhány más útitársammal együtt.

A Badajoz-Entroncamento nemzetközi személyvonat szerelvénye

Szerencsére a csatlakozó vonatunk Badajozban megvárta a miénket, így mindannyian elértük. Ez már a Portugál Vasutak motorvonata volt, egy szóló, 80 fős jármű. Az ottani Bz, ahogy magamban elneveztem. Légkondicionálás nem volt rajta, de még éppen elviselhető volt a hőmérséklet. A vonaton nem én voltam az egyetlen hátizsákos turista. Előbb egyikükkel, aki egyértelműen InterRail-es utazónak nézett ki, kezdtem beszélgetni, majd a többiekkel is szóba elegyedtem. Mind a hárman németek voltak. Egy lány volt közülük, ő Nazarébe tartott. A 2 srác pedig hozzám hasonlóan Lisszabonba. A velük való találkozás is alátámasztotta, hogy aktuálisan nem sok nemzetközi kapcsolat volt (van?) Spanyolország és Portugália között. Motorvonatunkkal több órát utaztunk a végállomásáig, a vasútról nevezetes Entroncamentoig. Ide később vissza is akartam térni, hogy a nemzeti vasúti múzeumot megtekintsem. Innen félórás várakozás után már az utolsó vonatom következett, amivel végre eljutottam Lisszabonig. Kisebb izgalmat okozott, hogy lisszaboni barátomat egy tévesen megadott telefonszám miatt nem sikerült elérnem, és nem fixáltuk le, hogy hol találkozunk. Így végül a lakáscímére mentem, és szerencsémre otthon volt. Végre célba értem. Sikeresen megtettem a Budapest-Lisszabon távot vonattal úgy, hogy egyetlen nagysebességű vonatot sem vettem igénybe.

A kötött pályától a portugáliai turistáskodásom során sem szakadtam el. Metró, villamos, vagy vonat minden napra akadt. Rögtön az első egész ott töltött napomon vonatra szálltam, és elmentem a Lisszabon közelében található, palotáiról híres Sintra üdülőtelepülésre. Amikor leszálltam a vonatról, jól ismert problémával szembesültem: nem tudom lecsippantani a FIP jegyem, nem tudok kimenni az állomási kapukon. Egy vasutas dolgozó segítségét kellett kérnem, hogy ki tudjak menni a városba. Egy InterRail bérletnél ez ugyanígy probléma lehet, miközben Sintrába igen sok turista megy. Először a mórok várába mentem fel, ami fáradságos gyaloglást jelentett felfelé, de a gyönyörű kilátásért feltétlenül megérte. Ekkor láttam életemben először a nyílt óceánt. A mórok várából a Pena palotában folytattam a városnézést. Séta közben más magyar turistákkal is találkoztam. A Pena palotát egy ötbetűs szó írja le a legjobban, egyszerűen mesés. Visszaútban Lisszabonba szerencsém volt, a vasútállomás egyik automata kapuja meghibásodott, nyitva maradt, így azon az érvényes, de nem lecsippantható jegyemmel könnyedén be tudtam menni a vonatomhoz.

A mesés Pena palota egy részlete

A híres és szép Lisszabon városában is időztem pár napot. Ki nem hagytam volna a nevezetes 28-as villamost, a ’30-as évekből származó csodálatos járműveivel. A szűk utcákban való villamosozást nagyon élveztem. Olyanra is volt példa, hogy parkoló autó mellett elkezdett centizni a villamos, szó szerint centiket haladva előre, hogy kiderüljön, hogy nem fér el mellette. Így nem volt más megoldás, a gépjármű vezetőjének kellett arrébb állnia. Egy-két érdekességet is találtam a villamoshálózat menetrendi tábláin. Először is konkrét indulási időpont nincsen rajtuk, csak követési idő, ami néha szokatlan, 13 perces volt. Ennél érdekesebb, hogy a menetidőt jelző vonalcsíkon egyes 3-5 megállót tartalmazó szakaszaira egyben adják meg a részmenetidőt, nem pedig megállónként, mint ahogy nálunk megszokott. Lisszabon metróhálózata fejlettnek mondható. Egyedül a járatok gyakorisága az, ami elmarad a Budapesten megszokottól.

A híres lisszaboni villamos egy muzeális kocsija

Lisszabon másik jelképe, a Belém torony

Eljutottam az entroncamentoi vasúti múzeumba is, természetesen vonattal. Kicsit nagyzolónak tűnik a nemzeti vasúti múzeum elnevezés, mert bár valóban szép gyűjtemény található itt, 2 óra alatt kényelmesen bejártam, még úgy is, hogy mindenhol volt angol felirat is, amiket elolvastam. Érdekes, hogy a NOHAB elnevezés egy-egy országban mennyire különböző jelentéssel bírhat. Portugáliában egy kisebb motorvonatot hívnak így, az készült számukra a svédországi NOHAB gyárban. Barátom tanácsára egy tomari kirándulással kötöttem össze a múzeumlátogatást. A mánuel stílusban épült tomari templomos kolostor messze földön híres, vannak olyanok is, akik csak ezért utaznak Portugáliába.

NOHAB, kicsit másként

Lisszabonból Porto felé vettem az irányt, hogy ott töltsem el nyaralásom utolsó pár napját. Szabadjegyem birtokában nem is volt kérdés, hogy vonattal megyek. IC vonattal utaztam, ami a második mozdonyvontatású vonat volt a Wiener Walzer óta, amivel elindultam Budapestről. Egyben pedig az első olyan külföldi vonatom volt, amin volt fedélzeti wifi. Porto, Campanha állomásról helyi vonattal mentem át az ország legszebbnek mondott vasútállomására, a Sao Bentora. Bár a vasútállomáson tényleg gyönyörű azulejo (csempe) díszítés található, ezen kívül nem találtam olyan különlegesnek az állomást. Portoban is barátom látogattam meg, aki bemutatta számomra az óceánpartot. Félelmetes volt belegondolni számomra, hogy többezer kilométeren át semmi más nincs, csak a nyílt víz. Barátom elmondása alapján a portoi város megtekintésére egy nap is elegendő, ami egy kicsit elszomorított, hogy akkor egy napot elvesztegetek. Nem szomorkodtam azonban sokáig, mert az esti vacsoránál édesapja azt tanácsolta, hogy ha szeretek vonatozni, menjek Portoból Pocinhoba, a Duoro folyó völgyében, ami Portugália talán legszebb vasútvonalának mondható.

Vonattal a Duoro folyó völgyében

Nem kellett kétszer tanácsolni, hogy menjek vonatozni, rögtön tudtam, hogy ez nekem való program. Örömömre a vonalon mozdonyvontatású szerelvények közlekedtek, lehúzható ablakú személykocsikkal. Így az út során hosszasan a vonatablakban lógtam, és számos fényképet is tudtam készíteni. A vasútvonal tényleg látványosnak mondható, a néhol összeszűkülő folyóvölggyel, alagutakkal, viaduktokkal, a teraszos szőlőültetvényekkel. Néhány turista rajtam kívül is a vonaton utazott, akik szintén csak a táj szépsége miatt vonatoztak. Luxushajók is használják a folyót, de egy igazi vasútbarát számára nem is lehet kérdés, hogy a vonatot választja a hajó helyett. Nyári szombatokon gőzvontatású nosztalgiavonat is szokott a vasútvonal egy szakaszán közlekedni. A Porto–Pocinho vasútvonal az utolsó volt, ahol idén Portugáliában vonatoztam. De a között pályát még így sem hagytam el. Ugyanis kevésbé ismert, de Portoban is vannak régi villamosok, szinte kizárólag turisztikai célból, ritkán közlekedő járatokkal. Különlegességük, hogy egyvágányú pályán közlekednek, és külön kitérőkön tudják kikerülni egymást. Egy kis villamosmúzeum is található a városban, ahová szintén bementem. Az egyik legérdekesebb jármű számomra a platós szénszállító villamos volt. A portói városnézés után már nem volt más hátra, csak a hazautazás. A repülőtérre kivezettek egy metróvonalat, így a városból is jól megközelíthető. A metró elnevezésről Portoban ugyanakkor ne gondoljuk, hogy a Budapestihez hasonló eszközről lenne szó, klasszikus „nehéz” metróvonal egy sem található a városban, úgynevezett könnyűmetrók alkotnak kiterjedt hálózatot. A reptéren a könnyűmetróról leszállva elhagytam a kötött pályát, és hamarosan az országot is. Azzal a szándékkal, hogy még visszatérek Portugáliába.

Portoi szénszállító villamos

Utamat a néhány ízelítőnek beillesztett fényképen kívül gazdagon dokumentáltam. Valamennyi fényképem megtekinthető az alábbi linken: https://photos.app.goo.gl/b1AA36LR2WjaU9LW7